A Rákóczi‑vár kastélykertjében sétálva ma már nehéz elképzelni, hogy a 17. században itt nem csendes park, hanem füsttel, lánggal, csörömpöléssel teli ipari udvar működött. I. Rákóczi György ágyúöntő műhelye egykor a fejedelem egyik legfontosabb „titkos fegyvere” volt: innen látták el ágyúkkal a pataki, tokaji, munkácsi és más Rákóczi‑várakat.
Az évszázadok során a műhely épületét eltüntette a parkosítás, de a föld mélye megőrizte falait, kemencéjét, öntőgödrét és hulladékait. 2006 és 2011 között Ringer István régész vezetésével hatéves ásatás tárta fel a maradványokat, majd egy modern, üvegezett védőépületben ipar‑ és hadtörténeti kiállítás született. Ma az ágyúöntő műhely Európa‑szerte is ritka, autentikus helyszínen berendezett ágyúöntés‑bemutató.
Sárospatak 1616‑ban Lorántffy Zsuzsanna hozományaként került a Rákóczi‑családhoz. Férje, I. Rákóczi György 1630‑tól erdélyi fejedelemként uralkodott, és a korszak egyik legerősebb magyar haderejét tartotta fenn. A kor geopolitikai helyzete – Habsburg Bécs, a török Porta és a környező fejedelmek közé szorítva – megkívánta, hogy várait:
modern tűzfegyverekkel lássa el. A források szerint 1631 és 1648 között legalább 80 bronzágyút és 10 harangot öntöttek itt.
Az ágyúöntő műhely:
A fejedelem külföldi – főleg német – mestereket alkalmazott, de idővel magyar ágyúöntők is feltűntek. A korabeli bölcsesség szerint:
„Az ágyúöntő mesternek legyen jó ítélőképessége, értsen a fizikához, a kémiához és a gépek tanához.”
Az ágyúöntés rendkívül költséges tevékenység volt: Makkai László gazdaságtörténész számítása szerint egy ágyú ára 15 ezer hízott ökör értékének felelt meg – így csak fejedelmek és nagyvárosok engedhették meg maguknak.
Rákóczi György halála (1648) után az üzem fokozatosan elsorvadt. Özvegye, Lorántffy Zsuzsanna figyelme inkább az oktatásra, a kollégiumra irányult. 1672‑ben tűzvész pusztított a területen; a megmaradt falakat visszabontották, a helyszínt feltöltötték és angolparkká alakították. Ez a „megsemmisülés” mentette meg végül a műhelyt: mivel nem építették át, 17. századi állapotai konzerválódtak a föld alatt.
2006‑ban – levéltári kutatások (Détshy Mihály), Rákóczi‑levelek és modern geofizikai vizsgálatok alapján – Ringer István régész megkezdte a műhely feltárását.
A kutatás:
A kemence rekonstrukciójához nyugat‑európai szakirodalom és egy 17. századi tüzérségi traktátus (Michael Miethen 1683‑as metszete) adott kulcsot: a rajzon látható kemence alaprajza szinte azonos volt a sárospatakival.
A feltárás után:
A kiállítás lépésről lépésre visz végig azon, hogyan született meg egy bronzágyú a 17. században.
A kiállításon rekonstrukciók és modellek segítik elképzelni, hogyan nézett ki egy „nyers” ágyúcső minta még fém nélkül.
A sárospataki műhelyben feltárt öntőakna maradványai önmagukban is látványos ipartörténeti emlékek – ezek fölé épült a kiállítás központi tere.
A nagyméretű lángkemencét:
Az öntés:
A látogatók a rekonstruált kemence mellett állva érzik át, milyen fizikai teljesítmény és fa‑, illetve munkaerő‑igény állt minden egyes ágyú mögött.
A kiállításon látható, teljes méretű fúróberendezés mutatja be, hogyan forgatták az ágyút hetekig‑hónapokig, hogy a cső belseje pontos, sima és biztonságos legyen.
