A 907-es pozsonyi csata és az 1456-os nándorfehérvári diadal honmegtartó hőseire emlékezett július 20-án a Sárospataki Wass Albert Kör (SWAK). A szép számú emlékező közösséget – közöttük Aros János polgármestert, Sikora Attila alpolgármestert és dr. Vitányi Eszter jegyzőt – Tarnavölgyi László köszöntötte a Wass Albert parkban a két csata emlékére 2021-ben állított emlékkőnél. Az egyesület elnöke elmondta, fontosnak tartják a hősök és példaképek emlékének ápolását, hogy ők hősök és példaképek maradhassanak az újabb nemzedékek számára is. Az ünnepségen részt vett a szerencsi Bocskai István Cserkészcsapat Bárány Zoltán cserkészparancsnok vezetésével, valamint a sárospataki Sztárai Mihály Cserkészcsapat Nagy György cserkészparancsnok irányításával.

A két diadal jelentőségét Remeczki Imre méltatta. A Sárospataki Árpád Vezér Gimnázium és Kollégium történelem szakos tanára beszédében kiemelte, hogy “hősökre jöttünk emlékezni! Olyan hősökre, akik tettei nélkül, ma nem biztos, hogy magyar anyanyelvűként, magyar kultúrkörben és főleg nem magyarok által alkotott nemzetben élhetnénk”. A szónok később kifejtette, hogy “amíg a pozsonyi csata a magyar megmaradás szimbóluma kell hogy legyen, addig Nándorfehérvár az európai történelem egyik nagyon fontos eleme”. Az emlékbeszéd (melyet alább teljes terjedelmében közlünk) végén Remeczki Imre szorgalmazta, hogy e két fontos történelmi eseményünk kapja meg méltó helyét a magyar és az európai történelemben, továbbá tereinken a pozsonyi és nándorfehérvári csatában életüket adóknak is állítsanak emlékműveket.

Az emlékbeszéd után Lencsés Anna elnökségi tag olvasott fel részletet Cey-Bert Róbert Gyula A pozsonyi csata című művéből, majd Sárospatak Város Önkormányzata, a Sárospataki Wass Albert Kör, a Sztárai Mihály Cserkészcsapat és a Bocskai István Cserkészcsapat képviselői helyezték el koszorúikat az emlékkőnél. A megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével ért véget.

(Fotók: Földházi István, Aros János Facebook oldala, Sikora Attila Facebook oldala)

Sárospataki Wass Albert Kör Elnöksége

***
Remeczki Imre emlékbeszéde

Tisztelt Emlékezők!

Első szavaimmal szeretnék köszönetet mondani, a Sárospataki Wass Albert Körnek, hogy évről-évre, szinte egyedüli módon, kiemelt figyelmet szentelnek történelmünk eme kiemelkedő jelentőségű, sorsunkat formáló eseményeknek. S külön köszönöm, hogy többszörösen találtak meg és találtak alkalmasnak engem e történeti események méltatására.

Hősökre jöttünk emlékezni! Olyan hősökre, akik tettei nélkül, ma nem biztos, hogy magyar anyanyelvűként, magyar kultúrkörben és főleg nem magyarok által alkotott nemzetben élhetnénk. Mégis, most nem az egyes hősökre szeretném ráirányítani a fókuszt, már csak azért sem, mivel a korábbi évek megemlékezésein, talán minden lényeges adat, név ismertté vált már, és bár mindig lehetnek újak a hallgatóság soraiban, nem szeretném őket sem untatni holmi adatsorokkal, hanem inkább e két sorsfordító, nemzetet, embert megpróbáló esemény következményeit vonnám a figyelem homlokterébe! Pozsony és Nándorfehérvár bár térben és az ott történtek miatt időben is távol állnak egymástól, mégis megpróbálom a két esemény idő és térsíkjait összefésülni a gondolatiság mentén. Első komoly kapaszkodónk lehet, ha megvizsgáljuk kik, és milyen célból érkeztek a Kárpát-medence határmezsgyéjére? Nos, a kérdésre adott válaszunk hasonló és mégis különböző. Hasonló, mert egy-egy nálunk jóval nagyobb, és szervezettebb birodalom támadt mindkét esetben a szállásterületünkre. A Keleti Frank Császárság a X. század kétségkívül legfelkészültebb és katonailag is legaktívabb Birodalma volt, akit a pápa is támogatott. Az Oszmán-török Birodalom a középkori Európa legnagyobb és legjobban szervezett hadseregét tudhatta magáénak már a nándorfehérvári csata idején is. A támadók célja a X. században a magyar törzsszövetség megtörése és visszaszorítása volt. Itt szeretnék gyorsan leszámolni azzal a történelmi babonával, hogy a pozsonyi csata előtt a keleti-frank császár a magyarok kiirtását tűzte ki a hadművelet céljaként. A csekély forrásanyagban előforduló szöveg, csupán arról beszél, hogy a magyarok a bajorok földjéről (értsd: a Dunántúlról, amit pár évvel a csata előtt még a keleti frank császár birtokolt) kiűzessenek. A valóságban a cél a már ekkor a nyugati tartományokat ért magyar „kalandozásoknak” nevezett hadjáratok megfékezése, megállítása volt, s talán távolabbi célként felmerülhetett a pápaság támogatásával a magyarok kereszténnyé tétele. 1456-ban II. Mohamed hasonló módon a birodalmát akkor leginkább fenyegető, azt többször le is győző állam megtörésére tettkísérletet, ami szintén összekapcsolódhatott vallási aspektussal is, az iszlám terjesztésével. Az mindenképp különbség, hogy itt már a pápa a magyarokat támogatta és az állami létünk védelme mellett, megjelenik a vallás, a kialakult hagyomány és kulturális életünk védelme is. Fontos megjegyezni, hogy a X. században a magyarság az Európában maradásáért küzdött, míg a XV. században már Európáért, az európai identitás és kultúra, keresztény vallás megmaradásáért. Így helyezhetők ezek az események még magasabb polcra a történelmi értékeink sorában. Amíg a pozsonyi csata a magyar megmaradás szimbóluma kell hogy legyen, addig Nándorfehérvár az európai történelem egyik nagyon fontos eleme.

Mostanában sokat játszanak akár történészek is olyan gondolatkísérleteket, hogy „mi lett volna ha”, igaz a történetírásban a „ha” kifejezésnek nincs értelme, de az események következményeinek a tovább gondolásának nagyon is! Mivel így bontakoztathatók ki azok a modellek, amelyek egy történelmi esemény súlyát, értékét megmutathatják. Ahogy a bevezető gondolataimban is említettem a magyarság története biztos egészen más utat járt volna be, ha Pozsony közelében a magyar erők nem állítják meg az inváziót. De milyen hatással lett volna Európára, ha nincs Nándorfehérvár? Nos, mondhatnánk azt, hogy ezt sajnálatos módon, később Mohács után megtapasztalhattuk. Véleményem szerint azonban a két helyzet koránt sem analogizálható. A nándorfehérvári csata idején, bár szintén Habsburg uralkodónk van, aki szintén fiatal, viszont a Német-római Birodalom helyzete egészen más volt. Nincsenek még „a nagy földrajzi felfedezések” a Birodalom központja még valójában is Bécs. A török, ha ekkor éri el Bécset, vajon képes lett volna e az bármilyen komoly ellenállásra, hisz alig 30 évvel később, még Mátyásunknak is sikerült egy a töröknél jóval kisebb erővel bevenni! S emiatt, valószínűleg a Nyugatnak is, az aranyéhségének a felfedezések általi csillapítása helyett, hamarabb kellett volna szembeszállni a muszlim hódítókkal. Hol állt volna meg a török előretörés, miként fejlődhetett volna a Nyugat abban az esetben, ha a XV. század közepétől már önvédelmi harcokra kényszerült volna? Létrejöhetett volna az a gazdasági hatalom és jólét, amiből még a mai napig bőven profitálnak a tőlünk nyugatabbra élők? Sorakoztathatjuk a kérdéseinket, de kapunk-e ezekre valós válaszokat? Ha azt nézzük, hogy a Balkán, vagy akár mi is, milyen károkat szenvedtünk el az oszmán hódítási kísérletek közben és mekkora veszteséget, társadalmi, politikai, gazdasági szakadást okozott ez Európa nyugati és keleti fele között, azt kell mondanunk, hogy Szilágyinak és Hunyadinak minden nyugat-európai országban szobrot kellene állítani és megemlékezni tetteikről. A valóságot látjuk, tudjuk… Manapság már azt is szégyellnünk kell, hogy a XV. századhoz hasonlóan ezt az erőszakos, gazdasági migráció álarcába csomagol muszlim hódítást megpróbáljuk feltartóztatni a történelmünkből adódó tapasztalok alapján. Akiknek eddig csak a jólét jutott, mert személyük, vagyonuk biztonságba volt és gyarapodhatott, majd a következő évszázadokban fogják megtapasztalni a magyarországi 150 éves török uralom, elsősorban negatív hatásait. Nagy különbség lesz azonban, hogy a XV-XVII. századi magyar társdalalom kényszerből élt együtt a hódítóival, a mai nyugati társadalom már önként veszi a nyakába a rabigát, és emiatt sokkal súlyosabb árat fog fizetni a jövőben, aminek persze körvonalai már látszódnak a minapi párizsi események tükrében is.

Messze kanyarodtam ugyan eredeti témánktól, de úgy gondolom, a történelmi események közötti összefüggések, következtetések alapvetően pontosan arra valók, hogy azokból leszűrjük a saját életünket pozitívan vagy negatívan befolyásoló jelenségek menetét és ezekből tanulva alakítsuk a saját és országunk, nemzetünk további sorsát! Akik ezt elmulasztják megtenni előbb-utóbb a történelem szemétdombján találják majd magukat, tűnjenek akár most még erősnek tűnő nemzeteknek/országoknak. Mi magyarok, azért is maradtunk eddig is meg az idegen nyelvű és kultúrájú népek tengerében sok-sok vész által is szabdalva, mert a történelmük sok vérzivataros eseményéből többnyire jó következtetést vontunk le. Többnyire…sajnos nem mindig sikerült ez nekünk sem, és azoknak a döntéseknek súlyos ára volt. Pozsony és Nándorfehérvár története viszont örök mementóként lebegjen szemünk előtt, mert a magyar és az európai kultúránk, hagyományaink, vallásunk megőrzéséről szól. Aki ezeket szem elől téveszti az a legnagyobb hibát és bűnt fogja elkövetni, kívánom, hogy e két fontos történelmi eseményünk kapja meg méltó helyét a magyar és az európai történelemben és erről a helyről szorgalmazzuk, hogy tereinken ne csak Petőfiknek, Széchenyiknek és más olyan személyeknek állítsanak emlékműveket, akik bár hasznos és fontos tagjai voltak a nemzetnek, de megmaradásunkhoz, mégis többet tettek hozzá a pozsonyi és nándorfehérvári csatában életüket adók.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!