A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja (szokásos említése: A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja) megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el. Azóta, minden év február 25-én országszerte megemlékezéseket tartanak.

Nem volt ez másképp Sárospatakon sem, ahol 25-én délután a Sárospataki Járási Hivatal Kossuth utcai bejáratánál gyülekeztek az emlékezők. A Himnusz eléneklése után Sikora Attila, Sárospatak alpolgármestere mondta el emlékezőbeszédét.

„Tisztelt Emlékező Közönség!

Azért gyűltünk ma itt egybe, az 1919-ben a vörös katonák által ide a városháza kapujára felakasztott Becker András emléktáblájánál, hogy a kommunista diktatúra áldozataira emlékezzünk. Arról az eszméről van szó, amely a legtöbb áldozatot szedte a világtörténelemben. S bár magam nem vagyok híve a különböző tragédiák számokban mérhető összehasonlításának – hiszen ártatlan áldozatból egy is sok és az emberi veszteség nem relativizálható -, most mégis engedjék meg nekem, hogy A kommunizmus fekete könyvére hivatkozzam. Ebben írja Stéphane Courtois, hogy  a nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következő  elosztásban: Szovjetunió: 20 millió áldozat; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió; a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10 000 áldozat írandó.  Mindösszesen tehát valóban nem járunk messze a százmilliótól. A számok önmagukért beszélnek. Mégis: „Miért nem folytatták még le a kommunizmus nürnbergi perét?” – tehetjük fel a kérdést Courtois-val együtt, aki szerint egyes kommunista államok bőségesen kimerítették mind az emberiség elleni bűntett, mind a háborús bűntett, mind pedig a béke elleni bűntett fogalmát.

A kommunizmus nevében Magyarországon is hadat üzentek a múltnak, amelyet végképp el akartak törölni annak minden értékével, hagyományával és vallásával. Hadat üzentek mindennek, ami emberi, nemzeti és erkölcsös volt; hadat üzentek a józan észnek, az emberhez méltó életnek, és a szabad szellemnek. Tették mindezt arrogánsan, önkényesen és mohón. A vérengző vörös hatalom kifosztott, bélistázott, kuláknak, klerikálisnak és reakciósnak bélyegzett; átnevelés címén Recskre, a Hortobágyra, az Andrássy út 60-ba vagy a GULAG-ra száműzött. Népellenség lett a kisiparos, a polgár, az értelmiségi, a pap, illetve bárki, akinek nem tetszett a sztálinista önkényuralmi rendszer. A Camus által dicsőségesen hirdetett „Magyarok vérét” nem csak a megszálló szovjet katonák ontották, hanem saját vezetőik is, akik a „nép nevében” – valójában idegen érdekeket kiszolgálva – ragaszkodtak ahhoz a hatalomhoz, amelyet tiszta eszközökkel sohasem szereztek meg. S mert a nemzet többsége elvetette ezt az idegen rendszert, azt a legszélsőségesebb eszközökkel igyekeztek megszilárdítani a diktatúra letéteményesei. Ezt fejezi ki Marosán György hírhedt kijelentése 1956 decemberéből: „Mától kezdve lövünk”.

Az Országgyűlés az első Orbán-kormány idején hozott határozatot arról, hogy minden év február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékezzünk. 1947-ben ezen  a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol bírósági tárgyalás nélkül nyolc évet töltött fogságban. E naptól számíthatjuk a kommunista diktatúra második, ezúttal 133 napnál jóval tovább tartó fejezetét Magyarországon, ugyanis Kovács Béla elhurcolásával, az FKGP „lefejezésével” véget ért az a bimbódzó demokrácia, amely 1945-től 1947-ig  úgy-ahogy létezett a jaltai világrend hajnalán, s kezdetét vette valami egészen más, amit a fiatalok csak „átkos” vagy „az a bizonyos 40 év”, esetleg nagyobb kitekintésben a hideg háború korszaka néven hallhattak emlegetni. Jómagam osztom Sólyom László volt köztársasági elnök úr véleményét, aki egy 2009-es beszédében azt mondta, hogy „az év bármely napját kijelölhették volna a kommunizmus áldozatainak emlékére, mert mindegyikre esett az országban égbekiáltó jogtalanság, gaztett.”

Nos, abban a bizonyos átkosban – az 1919-es Tanácsköztársaság dúlását is ideszámítva –  több mint 400 ezer embert ítéltek el, börtönöztek be,  több tízezer embert telepítettek ki, ill. internáltak itthon, százezreket hurcoltak el szovjet munkatáborokba, akik közül sokukról még ma sem tudjuk, hogy hol nyugszanak, és több ezer embert gyilkoltak le, végeztek ki. Ezek csak becsült adatok, mivel a lenini úton és Sztálin nyomdokain haladó elvtársak nem vezettek, nem kellett, hogy vezessenek pontos statisztikát az áldozataikról,  hiszen soha, senkinek nem kellett elszámolniuk velük. Ugyanis – Sztálin  szerint – a magyar kérdés csak vagonkérdés volt. Vagyis a valóságban minden bizonnyal sokkal több áldozat írható  Kun Béla,  Rákosi Mátyás,  Kádár János és társaik számlájára. További százezrek pedig elhagyni kényszerültek a hazájukat, pótolhatatlan veszteséget okozva a magyar kultúra, tudomány, sport, gazdaság és az élet egyéb területén.

Koromból kifolyólag személyesen átélt élményekről nem számolhatok be. Így engedjék meg nekem, hogy megidézzem Wittner Mária 1956-os szabadságharcos szavait. A volt parlamenti képviselő  2001. február 25-én e szavakkal kezdte emlékező beszédét az Országgyűlésben megtartott emlékünnepségen: „Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt. Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is.”

Ugyancsak személyes tapasztalatok alapján írt a kommunistákról a 2008-ban elhunyt Alexandr Szolzsenyicin. A kiváló, Nobel-díjas orosz író Sztálin bírálatáért megjárta a GULAG-ot, majd a saját élményei alapján megírt könyvei – elsősorban az 1973-ban A GULAG-szigetcsoport címmel írt – miatt további büntetésekben – állampolgársága elvesztése és a hazájából való kiutasítás – részesült. Nos, nála jobban kevesen ismerhetik a kommunista jellemet. Egy neki tulajdonított – és gyakran idézett – műben erről így írt: „A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek (…), egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki nem mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

Az utókor, azaz a mi fájdalmas és egyben szent kötelességünk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a kommunizmus áldozataira, s megismertessük annak a korszaknak a működését a fiatalabb nemzedékekkel, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a kitelepítések, a padláslesöprések, a körömletépések, a sortüzek, a megfigyelések, amelyek szinte minden magyar családot érintettek. Ne lehessen megfosztani ártatlan magyarok százezreit tulajdonuktól, emberi méltóságuktól, szabadságuktól, jogaiktól és végső soron az életüktől. Azaz ne lopakodhasson még egyszer vissza az a korszak, amelynek erkölcstelenségét a legérzékletesebben talán Wass Albert, a kitűnő erdélyi magyar író ábrázolta ekképpen az Elvásik a veres csillag című regényében:

„… Mielőtt beléptek volna a házba, a gyerek hirtelen megállt,
– Idősapám – mondta-, kérdeznék valamit.
– Hát kérdezz – fordult hátra az apja.
– Hogy van az, hogy mások szekérrel hordhatták el a mi földünkről a törökbúzát s mégse kerülnek bajba a törvénnyel, mi pedig a sajátunkat dugdossuk, s mégis félnünk kell a csendőröktől?
Mózsi nézte a fiát egy darabig, aztán hátratolta a fején a kalapot s megvakarta a tarkóját.
– Látod azt a veres csillagot ott? – Bökött állával a Kányakő felé.
– Látom hát – felelte a gyerek.
– Hát amiatt fordult meg a világ. Ami azelőtt a tiéd volt, az most másé. Ami azelőtt jó volt, az most rossz. Ami azelőtt okosság volt, az most lopás, s ami azelőtt lopás volt, az most a törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szocializmus. Érted már?
– Nem én – vallotta be a gyerek.
Mózsi sóhajtott.
– Majd, ha megnősz, okosabb leszel. De reméljük, hogy addigra már nyoma sem lesz annak a csillagnak.”

Nos, ha el is vásott az a veres csillag, a szelleme még ma is itt van köztünk. Akik tegnap még a vörös diktatúrát működtették, ma a legnagyobb demokraták, sőt szociáldemokraták, akik a köztársaság védelmezői. S kiktől védik a köztársaságot? Hát a néptől, a tegnap áldozataitól, akiknek ma is az áldozat szerepét szánják.  Csak közben arra nem gondolnak, hogy … 

„Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”

Mindezen gondolatok jegyében hajtom meg fejem a kommunista diktatúra áldozatai előtt. Hinni akarom, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”

Az alpolgármester megható beszéde után Czabányi Attila tolmácsolásában hallhatták a résztvevők Illyés Gyula: Bartók című művét. Ezt követően a jelenlévők közösen énekelték el a Szózatot, majd a város intézményei, szervezetei megkoszorúzták Becker András emléktábláját.