„A kép az kép, hatnia kell.” – mondta Á. Tóth József, mikor nemrég A Művelődés Házában nyílt kiállítása előtt beszélgettünk. Ezalatt beavatott a cipősdobozok rejtélyes világába, a kiállított képeinek történetébe és abba, mikor is szeretett bele a fotózásba.
Mikor kezdődött a fényképezés iránti „szerelem”, ha fogalmazhatok így?
Á. Tóth József: „Egészen a 70-es évekbe kell visszamenni, akkor kezdtem el fotózni és ott kezdődött a cipősdoboz történet is. Azóta végigkíséri az életemet a fényképezés. Amatőr fotósként kezdtem annak idején, aztán kiállításokon is szerepeltem. Volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor hivatásos fényképészként dolgoztam, manapság pedig a grafikus kollégáimat szolgálom ki különböző fotókkal. Nagy szerelmem mindig a szociofotózás volt. Az évek során cipősdobozokba gyűltek a fotók, hiszen nem nagyon éljük manapság a szociofotó idejét. Én is aránylag keveset állítottam ki ezekből a fajta képekből. Ez talán az utóbbi évek egyik legjobban összefogó kiállítása.”
Miért is cipősdobozok?
ÁTJ: „Ez az a cipősdoboz, ami minden családban ott van, és minden családban gyűjti a képeket. Ismerőseim között érdeklődtem, ki hol tartja a fényképeit, és a hipotézis beigazolódott, mert szinte mindenkinek van egy cipősdoboz, mely a régi családi képeket rejti. Nekem nem a családi képek, hanem a fotós csavargásaim képei vannak és voltak ebben a dobozban.”
Az ajánlásban így fogalmazott: „Kicsit mindenkinek az életéből elloptam egy pillanatot.” Mikor ezek a képek készültek, mi volt a legfontosabb Ön számára?
ÁTJ: „Maga a szituáció, a pillanat, az érzés, az a hangulat amit ott, akkor érez az ember. Egy adott helyzetbe odakerül az ember fényképezővel a kezében és valamilyen kapcsolatot épít ki képének szereplőivel. Ők pózba állnak, szerepelnek, mutatnak valamit és akkor ez a pillanat, ez a „megfagyasztott” pillanat ha jól sikerül, akkor ez másoknak is mutat vagy üzen valamit. A szándékom egyszerűen csak ennyi, ezeket a pillanatokat keresgéltem és gyűjtögettem az évek során.”
A keresgélés könnyű, vagy maguk az alanyok, mennyire hajlandóak kamera elé állni? Mennyire nehéz a szociofotó?
ÁTJ: „Ez nem a fényképezéssel kezdődik, hanem a beszélgetéssel, találkozással. Aztán vagy kattan a fényképezőgép, vagy nem. Ha az ember kíváncsisággal érkezik a helyszínre és ezt látják az alanyok is, akkor előbb-utóbb kialakul egy kapcsolat. Azután pedig lehet fényképezni. Akkor már talán őszinte a helyzet, a póz is és az is, amit meg szeretnének mutatni.”
A fekete-fehér képek szándékosak?
ÁTJ: „Ennek két oka is van. Egyrészt szeretem a fekete-fehér fotográfiát. Úgy gondolom, hogy több alkalmat kínál a nézőnek, hogy továbbgondolja a képet. Másrészt nem veszi el a figyelmet az érdemi történésről, személyekről, szituációról. Meg kell kicsit fejteni a képeket, vissza kell bele gondolni a színeket.
A másik oka, hogy ez egy nagyon nagy időtávlatot átölelő fényképsorozat, hiszen az első képek a 80-as évek elején készültek még fekete-fehér negatívról. Maga a kiállítás kívánta, hogy egy egységes anyag legyen.”
Gratulálunk a fotósnak a kiállításhoz, mely október 30-ig tekinthető meg A Művelődés Háza és Könyvtára emeleti galériájában.
(Ajánlom mindenki figyelmébe! – A szerkesztő)