A Don-kanyarban elesettekre emlékeztek a II. világháborús emlékműnél

Az 1943. évi “doni áttörés” 77. évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak Sárospatakon a Béla Király téren található, a II. világháború áldozatainak emelt hősi emlékműnél. A Don-kanyarban a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba. Rájuk, a don-karanybeli hősekre emlékeztek Sárospatakon.

Dr. Téglás István r. ezredes, rendőrségi főtanácsos, kapitányságvezető mondott emlékbeszédet, melyet az alábbiakban változatlan formában közlünk:

Tisztelt Megemlékező közösség!

Amikor a második világháború 1942-43-as don-kanyarbeli hőseire emlékezünk, fejet hajtunk azon katonáink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el, vagy tűntek el a szovjet fronton. Azok előtt, akikről sokáig egyáltalán nem is beszélhettünk, de akiket egy egész ország gyászolt. Hiszen alig volt hazánkban olyan család, amelyik ne veszítette volna el valamelyik hozzátartozóját, és így volt ez Sárospatakon és a környező településeken is.

100 év.
1920-ban Magyarországot a vesztesen befejezett I. világháború eredményeként a trianoni békediktátummal megcsonkították minden értelemben: területileg, gazdaságilag, lakosságilag, lelkileg.

A magyar politikai vezetés az elvett területeink visszaszerzésének reményében ezért is kötődött a náci Németországhoz, majd ugyanezen okból lépett a második világháborúba is, mivel őt látta esélyesnek a győzelemre. Hiszen 44 nap alatt legyűrte Franciaországot, egy szűk hónap alatt Görögországot, Norvégiát, és még számos más országot.
Most pedig a náci haderő mélyen bent áll a Szovjetunió szívében, Sztálingrád előtt. De az 1941. decemberi Moszkva alatti vereséggel a villámháborús tervek összeomlottak, visszavonulásra is kényszerült.

Így ’42 januárjában Hitler és a német hadvezetés nagyobb erőket követelt tőlünk.
A három közül a 2. magyar hadsereget 1942 tavaszán az egész ország területére kiterjedő részleges mozgósítással hadi létszámra egészítették ki. A szükséges létszámot nem tudták kiállítani és felszerelni, nem volt annyi ember (és a vezetés sem akart olyan nagy erőkkel részt venni a háborúban), ezért minden hadosztályból elspóroltak egy ezredet. Azt remélték, hogy őszre, ha a háború nem is, de a magyar részvétel befejeződik, mert a szovjet hadsereg addigra összeomlik. Így a hadseregünk nem 27, hanem csak 18 ezredből, mintegy 208 ezer emberből állt. Csak hogy legyen fogalmunk, mit jelent ez a létszám: összehasonlításként a mai Magyarország második legnagyobb városa Debrecen 202 ezer lakossal.
De a személyi állomány összetétele sem volt megfelelő: mindössze tizenöt-húsz százaléka volt hivatásos katona; a többi tartalékos, de ezek közül is nagy arányban voltak a póttartalékosok, vagyis “koron felüli” katonák, és munkaszolgálatosok. A hadsereget rendhagyó módon állították össze, nem voltak összeszokott csapatok, nem ismerték egymást a tisztek és a legénység.
Ugyanis az. I. világháború után nem fegyverkezhetett Magyarország, csak ’38-tól. A fegyverzeti darabszámot illetően hiába javultunk, azonban az azóta eltelt rövid idő alatt a haditechnika annyit fejlődött, hogy azt nem tudtuk követni, pl. a kis kaliberű páncéltörő ágyúk egyáltalán nem ütötték át a szovjet tankok páncélzatát.
A magyar tüzérség nem volt gépi vontatású. A régi típusú, hidegben könnyen csődöt mondó tábori ágyúkat lovak vontatták, az állatoknak viszont alig jutott takarmány, így sorra hullottak el.
A források szerint 1940 és ’45 között a magyar királyi honvédségnek mindössze 230 darab tankja volt a szó köznapi értelmében, de ebből is csak körülbelül száz készült el 1942 nyarára, a 2. hadsereg részére. Ugyanakkor a szovjet Vörös Hadsereg egyetlen frontszakaszon 200 harckocsit küldött a magyar állások leküzdésére.
A magyar légierő 307 harci repülőgépéből csak 190 volt üzemképes.
Berlin ugyan vállalta, hogy korszerű járművekkel és fegyverekkel segít, de ezek jelentős része csak ígéret maradt, és a magyar hadiipar sem tudott többet teljesíteni.


Ezen előzmények ismeretében mi az, amit ki szeretnék emelni, és a szívükre helyezni ebből a történetből? Az életigenlést, az utolsó utáni pillanatig való élni akarást.
Valamennyi, ma létező ember számára egy ilyen háborúban azt kell meglátni, hogy majd a később felsorolt rettentő körülmények ellenére is túl kell élni, meg kell maradni, és embernek kell megmaradni. Hiszen a homo sapiensbe két dolog van belekódolva nagyon mélyen: az életösztön és a tovább örökítés. A gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjaiként úgy tapasztaljuk, hogy a mai fiatalok életfelfogása sokat változott. Sajnos jellemző lett a közömbösség, értékvesztettség, és -elszomorító, hogy- az életuntság. Annak ellenére, hogy –mi felnőttek úgy látjuk, hogy- erre igazán nyomós okuk nincs is.
Lehet, hogy ez valójában nem így van, és csak az idősebb generáció érzékeli ezt, mint mindig a történelem folyamán. De úgy gondolom, hogy a 77 évvel ezelőtti háborút túlélt fiatal katonák esete legyen a mai fiatalok és egyben mindannyiunk számára olyan példa, ami arra sarkall, hogy bár igen küzdelmes és nehéz az élet, de meg kell találni a célját, az értelmét minden körülmények között.
Mert túlélni a háború poklát, az a valódi megpróbáltatás, az rettenetesen nehéz.
Oslo, Oxford, Bordeaux, Barcelona, Tunézia északi része. Mi a közös bennük? Mindegyik kb. 1500 km-re van Budapesttől. Ugyanúgy, mint keletre Szentpétervár, Moszkva és Voronyezs.

A 2. magyar hadsereg alakulatai vasúti szállítással jutottak ki a szovjet területre 1942 nyár elejére. A vonalak túlterheltsége és a partizántámadások miatt sok alegységnek többszáz kilométeres gyalogmenetben kellett elérni a hadműveleti területet, a harci cselekmények miatt veszteségekkel.

Voronyezstől délre, a Don folyó jobb partján folyamvédelmi feladatokra rendezkedett be a magyar hadsereg, több mint 200 km-es szakaszát védve a frontvonalnak. Ez megfelel a Sárospatak és Gödöllő közötti távolságnak.
A 18, már veszteséges ezrednek kellett elnyúlnia 27 ezred védősávjában. Ez azt jelentette, hogy egy-egy kilométerre kevesebb katona jutott, a védővonal tehát hézagos maradt, és nem volt mélysége. Nem sikerült kellő műszaki védelmi vonalat sem kiépíteni.
A katonák csak a támadó harcból és az üldözésből szereztek valamennyi tapasztalatot. Otthon pedig a kiképzés teljesen elhanyagolta a védelmet. Voltak katonák, akik a harctéren láttak először életükben harckocsit.

Egy feljegyzés szerint: „A gépszörnyeteg megjelenése olyan lélektani hatást váltott ki bennük, hogy teljesen megbénultak, és nemhogy a harckocsi megsemmisítésére, de még saját maguk megmentésére sem voltak képesek.”

Így a magyar csapatok október 1-jéig mintegy 30 000 fős összveszteséget szenvedtek.

Mivel távoli, ismeretlen vidéken voltak, ezért nehéz volt a tájékozódás is. Akkoriban még nem volt GPS, a fronton nagyobbrészt a németek biztosították a térképellátást. De a magyarok csak a hadműveleti területre érkezéskor kapták meg ezeket, melyek folyamatosan pontosításra szorultak ott helyben, a terepen.
A katonák 1942. november elejétől szembesültek az orosz tél valóságával. Zima és ima. Azaz tél és fohász. Mert aki éhes és fáradt, az jobban is fázik. Korán sötétedik, későn virrad, hosszú, hideg éjszakák. A nappalokkal és a harcokkal kapcsolatban pedig igaz lehetett az a mondás, miszerint „A lövészárkokban nincsenek ateisták”.
Decemberben a fegyverzet, lőszer, a ruházat és élelem hiánya már katasztrofális méreteket öltött. Olyan kevés puska volt, hogy a leváltó csapatok fegyvertelenül érkeztek Magyarországról.
A hadsereg-vezérkari főnök azt jelenti: „Üzemanyaghelyzetünk siralmas, emiatt még a szükséges lőszerpótlás is megakadhat.”
A meleg ruházat nem érkezett meg időben a frontra, tisztacsere is alig volt. A lövegeket nem lehetett mozgatni, a motorok üzemképtelenné váltak, a lovak tömegével hullottak el. A fegyverek zárszerkezetei befagytak. Egy visszaemlékező szerint: “Láttam olyan páncéltörő ágyút, amelyet csak szalmával alája rakott tűzzel lehetett annyira felmelegíteni, hogy egy fél óráig tüzelhessen.”

Ezzel szemben vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok ezt jegyezte fel: “Akármelyik orosz fegyvert veszem kézbe,… alig áll néhány alkatrészből,… egyszerű és törhetetlen… pompásan működik. … kitűnő hatású, remek fegyver.”
Katonáink számára nagy gondot jelentett a németek által biztosított hadiélelem.
Idegen volt a magyar gyomornak a margarin, a szardíniakonzerv, a műméz, a hitlerszalonna (gyümölcsíz) és a barna kenyér. Hiányoztak az itthon megszokott ételek, főleg a szalonna. A fejadag nem volt elegendő, csak a zord hideg miatt ennél sokkal több kalóriát igényeltek volna.
Egy zászlóaljparancsnok, aki az ezred vezető orvosa is volt, december 16-án ezt írja: “bármikor lehet számolni 20-30 ember halálával végelgyengülés miatt“.
A cérna vékonyságú vonalakban a legénység immár negyedik hónapja védett, és nyolcadik hónapja volt a fronton.

2018-ban így emlékezett vissza a 97 éves Ferenczy Lajos:
Rettentő hideg volt, a ruháink pedig vékonyak. A németek jobban fel voltak készülve a télre, nekik bundájuk volt és szőrcsizmájuk. Mínusz 40 fok volt, fagyoskodtunk és fagyott húsdarabokat ettünk. Ha tűzszünet volt, az oroszoktól kaptunk krumplit. Érdekes, hogy napközben sosem támadtak. Mindig kora reggel vagy este kezdődött a tűzharc. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és a halottakat. A „dögészek” nem győzték ellátni a sebesülteket, hamar megteltek a frontvonali kórházak.”
A folyamatos ellenséges tevékenység miatt a honvédek gyakorlatilag árkaikban és fedezékeikben éltek, amelyeket jóformán ételosztáskor, mise alatt vagy támadás esetén hagytak csak el. A fentiek nyomasztóan hatottak a honvédekre, a harci kedv folyamatosan csökkent, a hangulat, önbizalom romlott, az energiák felőrlődtek, ami hozzájárult a későbbi vereséghez. A katonák haza szerettek volna menni. Esedékes lett volna már régen a váltás. Ez nagy üggyel-bajjal, éppen december végén és január elején meg is indult. A védvonal persze ilyenkor a leggyengébb.

Mivel a szovjet hírszerzés és hadvezetőség tudta, hogy a németek nem várnak támadást ezen a szakaszon, ezért a sztálingrádi csatával egy időben nagy erőket csoportosítottak ebbe a térségbe. Az volt a feladatuk, hogy Voronyezstől délre áttörjék a magyar hadsereg arcvonalát, és elfoglalják az ott húzódó stratégiai fontosságú vasútvonalakat. „Annyian vannak, mint az oroszok!” Innen ered a mondás, hiszen háromszoros túlerő sorakozott fel ellenünk, köztük egy egész páncéloshadsereg.

3 hónappal ezt megelőzően Szombathelyi vezérezredes tárgyilagosan fejtette ki a magyar tábornoki kar előtt, hogy a németek a háborút elvesztették: “A további hadműveleteknek előreláthatólag csak halogatás és időnyerés lehet a céljuk, a háborúnak kihúzása addig, amíg Németország valami elfogadható békéhez jut.”

Mindezt már ’42. október ötödikén.
Tudjuk, hogy nem így történt.
A sárospataki gyökerű Dr. Deseő László vezérőrnagy, aki moszkvai katonai attasé is volt korábban, 1942 novemberében a Tiszti Kaszinóban ezt mondta: „nem volt helyes a németek megítélése sem az oroszok erejéről, sem ellenálló képességéről. Nem szabad illúziókba ringatni magunkat… Az orosz mindig jó katona volt. Bátor és rendkívül igénytelen…
Mindezek ellenére 1942. december 27-én megjelent a honvédvezérkar főnökének parancsa, amelynek utolsó sora így szólt: „Nincs hátra, csak előre van.
A 2. magyar hadsereg tehát halálra ítéltetett.

A megsemmisülés kezdete – 1943. január 12., kedd
Front feljegyzés: „Csend van; a legénység holtfáradtan alszik. Pár napja azonban a hőmérő mínusz harmincöt fokot mutat.
Kilenc óra negyvenöt perckor megkezdődött a ruszki támadás Urivnál. Ezen a ponton nem a Don biztonságot nyújtó tükre a választóvonal, mert itt a folyó innenső, magyarok megszállta oldalán állnak a szovjet csapatok.

13-án a hideg mínusz 36 fok. Már ötödik napja. A katonák nemsokára huszonnégy órája gubbasztanak fedezékeikben, fekszenek a havon, kezükkel fegyverükön ebben a hidegben. Amint kivilágosodik, megindul a támadás.”

Jány tábornok még mindig nem kapta meg az engedélyt, hogy a hozzá beosztott tartalékot bevethesse, és a visszavonulást megtiltotta a német hadvezetés is.
„A magyarok egy első világháborús emlékek alapján bennük élő muszka ellenfél megjelenését várták. És jött ehelyett egy fegyelmezett, kiképzett, ismeretlen, tehát szinte csodás erejű fegyverekkel felszerelt harcos házigazda, aki jogos felháborodással támadt a szülőföldjére betolakodó jövevényekre, s akinek még az időjárás is baráti szövetségese volt”- szól egy visszaemlékezés.
Engedjék meg, hogy a harcok további részleteitől eltekintsek, és az Önök fantáziájára bízzam a többit úgy, hogy segítségül hívom Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versének néhány sorát.

„Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz. …Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam…feleségem.”

Igen, ezek az emberek megsebesültek, elvéreztek, felrobbantak és meghaltak, megfagytak és hóvakságot kaptak, szenvedtek, megőrültek, éhen haltak, és utolsó pillanatukban –valószínű, hogy- hazagondoltak.
A magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a harcok és a visszavonulás alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg megsemmisítse a Don menti arcvonalat védő magyar, német és olasz seregtesteket.

Nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg Donnál elszenvedett anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak lehettek, az emberveszteséget 93-tól 150 ezerig becsülik, talán a valósághoz a 120 ezer fős emberáldozat áll a legközelebb.

A háború poklában újra kezdeni nap mint nap, ahhoz kellett az igen erős életösztön, kitartás. De a vereséggel még koránt sem ért véget a megpróbáltatások sora. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták.
Az áprilisi visszavonuláshoz, a gyalogmenethez is kellett a már nem létező egyéni tartalékok mozgósítása. Akinek még ez is sikerült, csak az jutott haza a távoli hó mezőkről.

Kérem, hogy szívükben és elméjükben vigyék tovább a hőseink példamutatását, emlékét.
Radnóti Miklós Erőltetett menet című versének kitartásról szóló soraival megköszönöm megtisztelő figyelmüket.

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”

A megemlékezés részeként koszorúkat helyeztek el a helyi közösségek a II. világháborús emlékműnél.

Feltöltő

Fel