Megemlékezést tartott a Sárospataki Wass Albert Kör Petőfi Sándor születésének 196. évfordulóján

Petőfi Sándor születésnapján a Sárospataki Wass Albert Kör hagyományainak megfelelően koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott a költő sárospataki szobránál január 1-én. A forradalom lánglelkű költője a hivatalos történelemszemlélet szerint (valószínűleg) a Segesvár melletti ütközetben esett el 1849-ben, ám egyre többen vélik úgy (forrásokra, egyéb bizonyítékokra stb. hivatkozva), hogy a csatában ugyan megsebesült, de túlélve azt másokkal együtt orosz fogságba esett, majd évekig élt Szibériában és a bujátföldi Barguzinban hunyt el 1856-ban. Az utókor tartozik annyival a költő emlékének, hogy tisztázza ezt a történelmi kérdést, és megadja Petőfinek azt, amire még életében vágyott: magyar földben nyughasson, ahol tisztelői évről évre kegyelettel emlékezhetnek meg róla. Róla, aki külföldön a legismertebb magyar költő mindmáig.

A költő születésének 196. évfordulóján a megjelentek Reményik Sándor Petőfihez című versével emlékeztek, melyet Földházi István tag tolmácsolt a jelen lévőknek. Ezt követően az elnökség megkoszorúzta a magyar romantika kiteljesítőjének szobrát, majd a Himnusz közös eléneklésével zárult a rövid megemlékezés.

Sárospataki Wass Albert Kör Elnökségének beszámolója

(Pándy-Szekeres Anna fotói)

Reményik Sándor: Petőfihez

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.

És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.

És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a “rongyos katonák”,
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.

És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!…

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most – és mindörökké!

1922 október

Feltöltő

Fel