A 13 Aradi vértanúra emlékeztünk

1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a  szabadságharc bukása után kerültek az osztrákok fogságába. Ők a nemzet vértanúivá váltak. Mártír haláluk azóta jelképpé vált.

Sárospatak Város Önkormányzata az Iskolakertben, Kazinczy Lajos mellszobornál emlékezett meg az aradi 13-ról.

A Himnusz eléneklése után a megjelentek Dr.  Nagy György, egyetemi docens, cserkész segédtiszt, a 763, sz. Sztárai Mihály cs.cs. cserkészparancsnok helyettesének emlékbeszédét hallgathatták meg.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Honfitársak!

Itt állunk nemzeti gyásznapunk alkalmából, de az aradi hősök emléknapja nem csak emléket állít, de emlékeztet is. Emlékeztet minden hazáért, a Magyar Nemzetért hullajtott vércseppre, meghalt hősre.

 A „kegyelemből” golyó általi halálra ítélt Lázár Vilmosra, Dessewffy Arisztidre, Schweidel Józsefre és Kiss Ernőre, akit közvetlen közelről lőttek agyon, mert az első sortűz alkalmával csak a vállán érte a lövés.

Emlékeztet Poeltenberg Ernőre, Török Ignácra, Láhner Györgyre, Knezich Károlyra, Nagysándor Józsefre, Leiningen-Westerburg Károlyra, Aulich Lajosra, Damjanich Jánosra és Vécsey Károlyra, akiket kicsinyes bosszúból ítéltek akasztófára, mivel a cári csapatoknak adták meg magukat, ezzel is kifejezve, hogy a szabadságharc nem bukott el, de a többszörös túlerővel szemben kénytelenek letenni a fegyvert, hogy megkíméljék katonák életét.

Vécsei Károlyt kifejezetten apja kérésére hagyták utolsónak, hogy lássa bajtársai halálát, mert szembe mert szállni apja akaratával, és a császár ellen lázadt. Vécsei azonban a halálban is megmutatta bajtársaihoz, a forradalom ügyéhez való hűségét, elbúcsúzott tőlük úgy, hogy kezet csókolt Damjanicsnak, pedig életében voltak vele nézeteltérései.

Emlékeztet az első független felelős magyar kormány miniszterelnökére, Battyány Lajosra, aki miatt idegrohamot kapott Haynau, mivel nem lehetett felakasztani. Az akasztásnak akkoriban becstelenítő jellege volt, jobbára köztörvényes bűnözőknél alkalmazták. Batthyány a kivégzés előtti éjjelen egy becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát és súlyos vérveszteséget szenvedett, de életben maradt, Ezek után nem lehetett felakasztani, de az ítéletet végre kellett hajtani, ezért a helyi parancsnok a kötél általi halálbüntetést saját hatáskörben “porra és golyóra” változtatta. Batthyány nem engedte a szemét bekötni, és maga vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak, utolsó szavai három nyelven hangzottak el: “Allez, Jäger! (Rajta, vadászok!) Éljen a haza!”

Emlékezzünk ezen a napon mindazokra, akiket a szabadságharc alatti, utáni megtorlások során halálra ítéltek, több mint ötszáz főre, akik közül több mint 100-at ki is végeztek. A kivégzettek között volt az ismert író-költő, Kazinczy Ferenc fia, Kazinczy Lajos ezredes, aki öt nappal kivégzése előtt töltötte be 29. életévét október 20.-án. Rajta kívül Aradon 1850 februárjáig még két honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét.  Lenkey János honvéd vezérőrnagy csak azért nem került a kivégzőosztag elé, mert megtébolyodott, ő 1850 februárjában halt meg egy várbörtönben.

Az emigránsokat – a távollétükben, jelképesen – végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték.

A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a “hatáskörét túllépő” Haynaut.

A 13 aradi vértanúnak különböző volt a társadalmi és etnikai háttere, volt közöttük  osztrák, német, horvát, szerb, magyar és örmény, paraszti és polgári származású, gazdag arisztokrata, de a szabadság iránti vágyuk, a boldogulásba, a fejlődésbe vetett hitük egy nemzet tagjaivá kovácsolta őket, Jókai szavaival élve: „egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat”.

Az aradi vértanúk kivégzése nem szétzilálta, hanem még jobban megerősítette a nemzeti összetartozást. A 13 mártír honvédtiszt bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be. Szemtanúk elbeszélése szerint már egy-két órával a kivégzéseket követően a közeli falvakból „roppant tömegek” ( több ezer fő) zarándokolt arra a helyre, amelyet a zsarnokság “Golgothává avatott”. Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak.

A szabadságharc hőseinek vére nem meddő földre hullott, és a belőle felsarjadó nemzedékek megőrizték emléküket, erőt merítenek tetteikből, ahogyan éltek, és ha kellett életüket adták a legfontosabbért, a haza szabadságáért. Erről tettek tanúbizonyságot azok a honfitársaink is, akik 1956-ban fellázadtak a zsarnokság ellen, és a szabadságért, a függetlenségért képesek voltak feláldozni életüket is.

Példa ez : fiatalnak, szülőnek, pedagógusnak, mindenkinek, hogy így neveljük gyermekeinket, tanítványainkat, adjuk át az aradi vértanúk eszméjét. Így a gyásznapon ne csak arra emlékezzünk, hogy hogyan haltak meg a szabadságharc vértanúi, hanem arra is, hogy hogyan éltek, mit köszönhetünk nekik.

Haynau 100 évre akart példát statuálni a halálukkal. Életükkel azonban a szabadságharc hősei a felnövekvő nemzedékeknek mindaddig példát mutatnak, amíg egyetlen ember is a földön a Magyar Nemzet tagjának vallja magát.

Isten nyugasztalja a szabadságharc hőseit,
Isten áldja meg a Magyar Nemzetet!”

Az ünnepségen közreműködött Varjas Csabáné, a Farkas Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola tanára és tanítványa Kocsik Dóra Ágnes, valamint az intézmény Pitypang csoportjának néptáncosai.

A megemlékezés végén a megjelent civil szervezetek, intézmények és az önkormányzat képviselői elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit Kazinczy szobránál, majd zárásként elénekelték a Szózatot.

Feltöltő

Fel