A kommunista diktatúra áldozataira emlékezett a város

Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. Ezen a napon a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra emlékezünk, azokra az emberekre, akiket koholt vádak alapján mészárszékre küldtek és azokra a hősökre, akik ellenállóként mártírhalált haltak. Február 25-én felidézzük mindazok emlékét, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott.

Sárospatak Város Önkormányzata február 23-án délelőtt a Kossuth utcai emléktáblánál tartott megemlékezést a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja alkalmából.

A Himnusz után Sikora Attila alpolgármester idézte meg a régi kor emlékeit, majd Remeczki Imre, az Árpád Vezér Gimnázium és Kollégium történelemtanára tartott emlékező beszédet.

„Sine ira et studio! Harag és részlehajlás nélkül! Talán a bölcs latinok is elvárnák, hogy egy történész, így szólaljon meg egy történelmi témában. De vajon lehet-e az ember csak történészi szerepben, amikor maga és környezete is érintve van abban, amiről elvárják tőle, hogy a fentebbi mondatnak megfeleljen.

A harag nem jó tanácsadó és a tisztánlátáshoz sem visz közelebb! Sőt, elhomályosíthat gondolatot, torzíthatja a valóságot és torzítja az ember személyiségét is, mint azoknak a kommunista elvtársaknak, akik e torz eszme érdekében, azt valami új társadalmi kísérletnek véve, torzították el saját lelküket is. Azt hazudva maguknak, hogy az eszme nevében, és azért, bármi megtehető és bármi alól felmentést nyer az, aki ennek szellemében cselekszik. Így gátlások nélkül kínoztak meg, akasztottak fel, lőttek agyon ártatlan, egyszerű állampolgárokat, akik csak a saját tulajdonukat igyekeztek menteni, akár 1919-ben vagy az 50-es években, az eszme felkent papjai elől. De kik is voltak ezek a „papok”? Tanult, képzett emberek, akik a szellemi tőkéjüket valami olyan erő érdekében vetették be, amelytől a társadalom és gazdaság újjászervezésével a Kánaán eljövetelét várták? Nem! Ezek az emberek, nem az egykori arisztokráciából, nem a középosztályból, de még csak nem is az értelmiség soraiból kerültek ki. Álljon itt példaként a sárospataki Becker András esete, aki a vörös terror első áldozatai között volt. Ezért, ha országosan nem február 25-én lenne a megemlékezés a kommunista diktatúrák áldozatairól, akkor Nálunk ezt a megemlékezést április 7-én kellene tartanunk. Ekkor Becker Andrást, az első világháborúban a hazát védő, majd békésen gazdálkodó helyi lakost, a vörösök őrizetbe akarták venni, mire ő védekezés közben, egyik támadóját lelőtte és egy másikat megsebesített. A korabeli tudósításból gyorsan kiderül, hogy valójában kik is lettek és kik is voltak ennek az eszmének a valós követői: Miután Sátoraljaújhelyre bejelentették az esetet, kiszállt a forradalmi törvényszék! Ennek elnöke egy szobafestő, Knall Ede már Budapesten volt. Helyette egy cipészsegéd, Galamb József elnökölt aki, – talán mondanom sem kell – nem a Ford T-modell megalkotója… A törvényszékben, még oly komoly jogi szakértelemmel bíró személyek voltak, mint egy géplakatos, és egy kádársegéd, és az egyetlen, aki talán valóban legalább hallott már a jog szó jelentéséről, egy joghallgató volt! Ne legyen kétségünk, mindannyian az új hatalomban, a felemelkedésük egyetlen zálogát láthatták. Tárgyalás persze nem volt, hanem rögtön ítélettel felakasztották a városháza kapujának rácsára áldozatukat, egy bádogos segéd közreműködésével. Köztörvényes bűnözök, akik kihasználva az új kor adta lehetőségeket, megvalósították a kis emberek nagy hatalma passzust.

Mindez később sem változott, ezért lett gyűlölt minden az 50-es években is, amibe a polgár szó benne volt, hiszen az nem a társadalom aljára lecsúszott kispolgárt jelentette, hanem a vagyonnal és tudással rendelkező középosztálybelieket. Mint tudjuk azonban, a kommunisták nem kímélték a saját elvtársaikat sem, akikért természetesen nem hullajtunk könnyeket, hogy „szegény” Czermanik/Csermanek János vagy Eisenberger Benjámin megjárta Rákosi börtöneit… Megérdemelték, még akkor is, ha nem a társadalom és az ország ellen elkövetett bűnökért kerültek oda. Ezek a tények, amelyeknek felsorolásával, azt hiszem fölösleges itt hosszabban élnünk, hiszen annyian és annyiszor citálták már őket, hogy talán mindenki számára ismerősek lehetnek. Amit én akarok közölni, az ennél többről szól!

Kedves Barátaim, Tisztelt Emlékezők!
A minap egy fontos, össznemzetet érintő kérdésről kezdtünk támogató aláírásgyűjtést. Azt gondolnánk, hogy a kommunista rendszer eltörlése, megbuktatása után majd 30 évvel, már nem kísér és kísért a múlt… De, kísért! A fejekben, a lelkekben, még máig ott van az a rombolás, amit végzett. „Az élni és élni hagyni” szlogenje, a ne szólj szám nem fáj fejem alapigazsága! Amikor egy választópolgár elmenekül a választás elől, amikor tudatalatti félelemmel tekint mindenkire és mindenre, aki valamiben a segítségét, véleményét kéri, ott még mindig rombol ennek az eszmének a hatása. S, nem verték meg, nem vallatták őket kényszerrel, nem készültek róluk akták, mégis a lappangó félelem igazgatja tetteiket! Ők nem a kommunizmus áldozatai? Egy egész életre kiölték belőlük az ember természetes jogához, a szabadsághoz fűződő igényüket! Igen, én azt mondom: ők és mi is a kommunizmus áldozatai vagyunk! Mindannyian, akik annak a rendszernek bármelyik szakaszában is éltünk! Miért? Mert látjuk, most már láthatjuk, hogy mit vettek el tőlünk! Persze vannak, akik most sem látják, sőt visszakövetelik a kommunista hóhérjaikat, mint az álságosan jó „Kádár-apánkat”! Miért? Kérdezhetjük. Tisztelt Egybegyültek! A válaszom egyszerű! Azért, mert azok, akik abban a rendszerben szocializálódtak, annak minden rossz beidegződésével, ez jelentette életük támaszát! A mindenható állam, ami mindenkinek, minden bajára orvosságot adott, még akkor is ha többnyire rosszat, de akkor is jobb volt, mintha nekik kellett volna a problémáikat orvosolni. Na, ez a világ hiányzik nekik, valójában az, hogy valaki kézen fogja őket és terveket adjon nekik, akiktől nem vár el semmit, de főleg azt nem, hogy önállóan gondolkodjanak. Van egy rossz hírem… ez a világ 28 éve megszűnt! De, akiket örökre fogva tart a kommunizmus eszméje, azoknak a 100 millióra becsült áldozat, az ennél sokkal több, tönkrement, meggyötört emberi élet, még példának is kevés ahhoz, hogy amit ők várnak, az beteljesüljön, mert azt úgy hívják: utópia! A haragom szállhatna feléjük, hogy velem is, meg szinte mindenki mással próbálkoztak, de szerencsére már nem hatott eléggé a „gyógyszer”. A harag persze elszáll, de lehet-e, erről a korszakról részlehajlás nélkül sikeresen beszámolni? Azt gondolom: nem! S, hiába nem fogok megemlíteni egy nevet sem, mindenki tudja, kikről van szó! Azok a bűnök, melyeket egy nép, a társadalom ellen követnek el, azok sohasem évülhetnek el, még ha a jogászok bűvészkedése el is tűnteti ezeket, még ha az utókor ítészei sem merik oda ültetni őket ahová valók! A történelem vádlott padjára, egy helyre a nagy mészárosokkal, a nagy eszmékért népüket írtókkal! Nem lehet megbocsájtani, de nem csak azért, mert nem akarunk! Azért sem lehet, mert, ahogy Wittner Mária fogalmazott egyszer: „Én megbocsájtanék, de kinek? Tőlem senki sem kért bocsánatot!” Igen, ez itt a lényeg Tisztelt Emlékezők! Hallottak Önök valaha egy bocsánatot is elrebegni azoktól, akik e rendszer bűneiért felelősek? Én nem… De olyat, nem is egyet, aki máig büszke a tetteire és ma is vállalná, sőt, mint a politikai hangokból halljuk, ha tehetnék az utódaik, ma is így cselekednének! Tovább én itt nem mehetek…, de majd a történelem eldönti, mint ahogy eldöntötte Sztálin, Rákosi és Kádár esetében is, hogy hová valók… Mi emlékezzünk méltósággal azokra, akik életüket adták azért, hogy a ma ifjúságának, már ne egy gonosz diktatúrában kelljen felnövekednie. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!”

A beszéd után Darmos István szavalatát hallhatták az emlékezők, majd az önkormányzat és a város intézményei, civil szervezetei megkoszorúzták az emléktáblát és elénekelték a Szózatot.

Feltöltő

Fel