Nádas Alexandra „Úszóházak és mások” című kiállítása Szent Erzsébet Házban

A sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény nyári időszaki kiállításra Nádas Alexandrát hívta meg vendégül. A fiatal, ismert  művésznő számtalan helyen, közös és egyéni kiállításokon mutatkozhatott már be eddig. Szeretnénk formavilágát és szimbolikus művészetét a Sárospatakon és környékén élők számára is ismertté tenni.

Nádas Alexandra művészete nem könnyen értelmezhető, nem a könnyű szórakozás műfaja. Energia befektetést, ráhangolódást és szemlélődést igényelnek munkái. Csak annak tárulnak fel, akik meg akarnak érteni, át akarnak élni, értelmezni. Ennek ellenére primer jelentésük a cím, és a képeken látható formák és színek segítségével is eljuthatnak mindenkihez. Ez is elég lehet, hiszen látványos már a művész képi világa is, beszédesek a címek:

Úszóház toronnyal,

Alföldi csönd,

Fürdőház úszóházzal,

Töredék Madonna,

Kikötő,

Úszó templom,

Rozsdás Madonna úszóházzal,

Miszlai oromzatok stb.

Az igazi mondandója azonban mélyebben található. A biztonságot adó otthon, bizonytalan, mozgó közegre, vízre helyeződik. Vízen úszik a templom és az házak is. Ahogy Dr. Szabó Irén, a Gyűjtemény vezetője elmondta köszöntőjében erről mindenkinek ősi tapasztalata van. Ilyen az anyaméh is, az első otthonunk. De ez az alapélményünk a mai világ mindent megkérdőjelező relativizmusában. A képekből mégis nyugalom és harmónia árad. Ami a világ rendjének megértéséből, nem formalizálható hitből fakad.

Az alkotásokon nincsenek alakok. Élőlény nem jelenik meg a képeken, csupán egy kivétel van, a „Kötődések-sorozaton”. Ott is csak alakok jelennek meg, ahol a férfi és nő érintkezésének feszültsége, az ember-ember közötti kapcsolat és kapcsolatuknak hiánya, vagy akadályoztatása mutatkozik meg.

Megjelenik a Madonna is, akinek tekintete nincsen. Mind-mind olyan képek, melyeknek mélyebb szimbolikája értelmezésre szorul. Ezt az értelmezést mindenki egyénileg, maga magán áteresztve teheti csak meg.

A kiállítást Bordás István, a Sárospataki Képtár igazgatója nyitotta meg. A megnyitóbeszédet az alábbiakban olvashatják:

Bordás István:

Az emberi elme fejlődésének legnagyobb ajándéka az elvonatkoztatás képessége, a szimbolikus gondolkodás kialakulása. E nélkül a világ jelenségei közül csak azokat ismerhetnénk és érthetnénk meg amelyeket közvetlenül tapasztalunk. Nem juthatnánk el az összefüggések megértéséig, nem létezne tudomány, nem hihetnénk Istenben és persze nem érthetnénk, élvezhetnénk a művészetet sem.

Bármely mű, még legegyszerűbb alkotás is szükségessé teszik ezt a képességet. Az emberi intellektus az amely olyan képeket, érzéseket képes alkotni amelyek már rég elszakadtak a dolgok fizikai valóságától. Mi más tenné képessé az embert arra, hogy örömöt, boldogságot érezzen egy-egy vers vagy zenemű hallgatásán. Mi más adja számunkra azt a semmihez sem hasonlítható érzést, ami egy képzőművészeti alkotás láttán érezhetünk. Mennyivel másabb, több érzés ez annál, mint amikor csak a tájképen ábrázolt tájat látjuk a maga fizikai valóságában, az alkotást nem.

Gondoljunk bele. Létezik egy utca, egy házsor, ami előtt nap mint nap elmegyünk, amit nap mint nap látunk. Semmi különös, mindig ugyanazok a házak, ablakok, fák, kerítések. Aztán szembetalálkozunk egy festménnyel, amely ugyanazt az utcát ábrázolja. Mintha egészen más tájon járnánk. A műalkotás fizikai megvalósításán túl mi az, amitől több lesz ez az ábrázolás az eredetitől?  Semmiképpen nem attól, hogy nem a megszokott szemszögből látjuk a házakat. Akár még abból a szemszögből is láthatnánk, ha megkeressük a festő nézőpontját.

Művésztelepek gyakori élménye az, amikor több alkotó  ugyanazt a tájat festi, rajzolja. Még is teljesen különböző művek születnek. Jó esetben mind hiteles, mind ugyanabból a vizuális élményből táplálkozik. Mitől mutat más képet a világ ugyanazon jelensége más-más alkotónál. Vélhetően abból, hogy a fizikailag létező, inspiráló kép egy olyan szűrőn megy át, ami a művész személyisége maga. A gondolkodásunk az, ami képes újra alkotni a valóságot. A tények, látványok özönéből ezer és ezer újra alkotott világ születhet.

Látni és újra meglátni folyamata az igazán izgalmas az alkotóban. Az újra meglátás, az újra alkotás az, ami magán viseli a személyiség minden rezdülését a kezdetektől, az adott pillanatig.

Kányádi Sándor írja a Vannak vidékek versciklusában:

„vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek”

Ha úgy tetszik minden műalkotás, sok egyéb mellett az alkotó művész „lelkének” szimbóluma is. Ezen a kifejezésen lehet vitatkozni, ha a kevésbé szimbólumokban gondolkodó művész képei előtt állunk meg. Véleményem szerint jelen esetben ez nem lehet vita tárgya. Nádas Alexandra képei erősen szimbolikus hatásúak.

A tárlat látogatók megszokhatták, hogy ha vászonképeket, épületeket látunk egy táblaképen, akkor többnyire a látvány hangulata az erős élmény. Nem keresünk mögöttes tartalmakat. Itt és most másról, többről van szó. Az épületek rendkívül fontos részei az emberiség történetének. A világ egy bizonyos részein egy-egy nép kultúrája jórészt ezeken keresztül maradt fenn. Mondanom sem kell, hogy mennyire más –nem rosszabb vagy jobb- lelkületű népek azok, akik évszázadok vagy évezredek óta építenek tartós építményeket, mint amelyek nem.

Az épületek menedékek, lakhelyek, a lélek menedékei, templomok, majd a politikai hatalom vagy a szolgáló közszolgálat, a tudomány lakhelyei és jelképei egyben. Önmagukban is szimbolikusak. Nem csoda hát, ha megihletői művészeknek, alkotóknak. A házak egyedi sokszor zárt szimbolikáján túl azonban ott a tág világ. Vagyis az épületek ábrázolásának nagyon sokféle módja és jelentése lehetséges. Az absztrakció, a másodlagos harmadlagos jelentéstartalmak fontossá tétele. A meglévő olvasatok új kontextusba helyezése.

Nádas Alexandra bátran él ezekkel a lehetőségekkel. Ház-csónakokat, ember-házakat teremt. Ember nélküli világokat hoz létre úgy, hogy közben át és át sejlik az emberi gondolat egy-egy konkrét képi térben.

Egyszer egy városokat festő barátomtól megkérdezték, hogy hol vannak az emberek a képeiről. Ő azt válaszolta, ott vannak az ablakok, falak mögött, nem látod?

Ha körbenézünk a teremben csak néhány szobor szerű jelképes embert látunk. Jogos lehetne tehát a kérdés, hol vannak az emberek Nádas Alexandra képein? Nem tudhatom, a művésznő mit válaszolna, de én úgy gondolom, az emberi gondolatok ott sejlenek minden egyes megformázott ablakban, falban, háztetőben. A konkrét szimbolikán túl az egyes téri elemek egymásba csúsztatásával, a perspektívák asszociációjával, a tükröződések szigorú rendbe szervezett alkalmazásával hoz létre egyedi hangulatú képi tereket. Ezek a témák hathatnak sejtelmes hangulatú látványukkal. De ha úgy tetszik, lehetnek szimbólumok is. Ki-ki a maga érzékenysége és pillanatnyi hangulata szerint használhatja őket egy képzeletbeli város alkotóelemeiként.

Ha a költészetben fogalmait használhatom itt, épp olyanok, mint egy hasonlat. Fejtsük meg hát látogatóként ezen sejtelmes hasonlatok jelentését. Nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom mindenki kicsit más jelentéshez jut. De éppen ez a szép a művészetben.

Mindenkit szeretettel várunk a kiállításra!
Megtekinthető a Szent Erzsébet Házban (Sárospatak, Szent Erzsébet u. 13.) hétfőtől péntekig 10-17 óra között. A kiállítás augusztus 21-ig látogatható.

 


Fel